Őrkői séta

Naplószerű bejegyzés, 2021.11.07

Megyek fel gyalog az Őrkőre egy vasárnap délután. Előre fel vagyok készülve hogy a városközponti ünneplő ruhás elegáns társaság után mekkora kontraszt lesz látni az őrkői körülményeket.

A rokonaim nem nagyon tudják rólam hogy szociológiailag érdekel a mélyszegénység témaköre… a városközpontot bőven elhagyva összefutottam egy ismerőssel, kérdi hova megyek. Mondom, sétálni. Jó, de hova, kérdi meglepődve, ugyanis az irányból amerre tartok, látja hogy arra nincs semmiféle kellemes sétálgatós környék. Mondom, hát úgy arra… az Őrkőre. Elköszönünk.

Ez az utca vezet fel az Őrkőre, az utca végén lévő sárga tömbházak már félig-meddig oda számítanak. Nem is olyan rég, tíz évvel ezelőtt, az út közepén még egy beton kerítés állt, azért hogy a bal oldalon fekvő házakat, “tisztességes emberek otthonait”, elválassza jobb oldalon elterülő gettótól. Szerencsére lebontották.

A “Ringató Gyerekház” és a “Nő mint esély” két olyan projekt ami a helybeli embereken próbál segíteni. Őrkői gyerekek oktatási lehetőségeit javítják – azzal hogy elérhetővé teszik számukra a korai képességgondozást, amely hozzájárul a későbbi óvodai és iskolai sikerességükhöz. Illeve a helyi közösség fiatal nőtagjait támogatják – 14 és 48 év közti őrkői nőkkel foglalkoznak, akiknek gyermeknevelési tanácsokat biztosítanak, felvilágosítják őket, hogy tudatosan vállaljanak gyereket, vigyék őket orvoshoz, óvodába, iskolába.

Nem lehet könnyű ezt a fajta szociális munkát végezni, bár van látható eredménye a munkának, kevés a megbecsülés… A betört ablakon is érződik egy kicsit hogy milyen a helyiek viszonya ezekhez a projektekhez.

Amíg a törött üveget fényképezem, odajön egy kisfiú, megkérdi mit csinálok. Mondom neki, hogy kiket keresek. Jaj, nem itt vannak már – mondja – hanem “a Fehér Házban”. Készségesen elmondja, merre kell menni. A zegzugos utcákon haladva még kétszer-háromszor megkérdeztem hogy merre is van a Fehér Ház, nem annyira az eltévedés miatt hanem inkább azért hogy az engem bámuló emberekhez szóljak kettőt. A zegzugos utcákról, a kunyhókról és az emberekről nem készítettem fényképet, inkább csak kedves próbáltam lenni, úgy éreztem már a jelenlétem is tolakodó, nemhogy ha még fényképezni is kezdek.

A Fehér Ház udvaráról, az utcának háttal állva mégiscsak elkattintottam egy képet amin őrkői emberek házai is látszanak, de csak messziről, diszkréten. “Kit vetet, nénike?” – kérdi egy hang hirtelen a hátam mügül. Köszönök, elmondom hogy nem vetetek senkit, és hogy hova jöttem. Megelégszik a válaszommal. De azért kezdem érezni hogy határokat feszegetek, így hát el is indulok vissza a városba egy másik úton.

A Fehér Háztól alig kétszáz méterre már jól karbantartott aszfaltozott út, sőt bicikliút van, de ide az őrkőiek nem nagyon jönnek, legfeljebb az aszfaltos út legeslegvégét veszik birtokba a labdázó őrkői gyerekek.

(2021.11.07)